NEBUNUL – dragoste

A szerelemben A Bolond arról a pillanatról szól, amikor az embernek ki kell mondania valamit, aminek nem tudja előre a következményét, és éppen ezért ez a lap sokkal inkább a bátorságról beszél, mint a szerencséről.

Nézd meg jól a képet, mert a lába egy ujjnyira van a perem szélétől, az arcát mégis felfelé emeli, a nap felé, nem pedig lefelé, a mélység felé — nem azért, mert nem tudja, hogy ott a szakadék, hanem azért, mert megértett valamit, amit a legtöbben egész életükben tagadnak: hogy szeretni csak úgy lehet, ha az ember nem kér garanciát rá, hiszen olyan nincs, és soha nem is volt.

Gondolj csak bele, hogy minden fontos dolog, ami valaha történt veled ebben a témában, pontosan egy ilyen peremen kezdődött — amikor először mondtad ki valakinek, hogy szereted, és fogalmad sem volt, mit kapsz vissza; amikor beengedtél valakit az otthonodba és az életedbe; amikor úgy döntöttél, hogy még egyszer megpróbálod, pedig már fájt egyszer.

Ha most egyedül vagy, akkor figyeld meg a vállán himbálózó batyut, amely nevetségesen kicsi, hiszen ennyi mindene van, és aki keveset visz, az gyorsan megy — mert az igazi kérdés nem az, hogy készen állsz-e, hanem az, hogy mennyit cipelsz magaddal abból, ami már rég véget ért: minden korábbi csalódás, minden „soha többé", minden történet arról, hogy milyenek az emberek, ott van a hátadon, és annyira nehéz, hogy meg sem tudsz mozdulni tőle.

Ha kapcsolatban élsz, akkor ez a lap azt kéri, hogy valamit kezdj újra — nem elölről, hanem újra: egy beszélgetést, amit hetek óta halogatsz, egy kimondatlan mondatot, vagy egy közeledést, amitől azért félsz, mert a válasz lehet nem is.

Most pedig nézd meg a kutyát a lába mellett, aki ugat és ugrál, mert ebben van ennek a lapnak az egész titka: ugyanaz a belső hang lehet féltés és lehet félelem, és neked kell eldöntened, melyik szólal meg benned, amikor azt súgja, hogy ne nyílj meg, ne bízz, ne kérdezd meg — hiszen aki mindig hallgat rá, az soha nem indul el, aki pedig soha nem hallgat rá, az leesik.

A kezében tartott fehér rózsa pedig a tiszta szándék jele, ami azt a mércét adja neked ma, hogy megkérdezd magadtól: az a lépés, amire készülsz, kinek szól valójában — mert ha bizonyítani akarsz vele bárkinek, akkor az már nem szerelem, hanem valami más, ami csak úgy néz ki.

Soha nem leszel felkészültebb, mint amennyire most vagy — legfeljebb öregebb.

Tudom, hogy pontosan tudod, miről beszélek, hiszen ott van az az üzenet, amit nem küldtél el, az a mondat, amit hetek óta forgatsz a fejedben, vagy az az ember, akiről azt mondtad magadnak, hogy majd ha készen állsz, majd ha rendbe teszed magad, majd ha eljön a megfelelő pillanat.

Nézd meg jól a lapot, mert minden benne van: egy fiatal ember áll a szikla peremén, a lába alig egy ujjnyira attól a ponttól, ahol a föld véget ér, a vállán egy nevetségesen kicsi batyu himbálózik, a kezében fehér rózsát tart, az arcát pedig a nap felé emeli, nem pedig a mélység felé.

És most figyeld meg, milyen szám áll ezen a lapon, mert bár ez a pakli legelső lapja, mégsem az egyes van rajta, hanem a nulla — az pedig szigorúan véve nem is szám, hanem az az állapot, amiből minden elindul, és éppen ezért nincsen súlya, nincsen múltja, tehát bárhová mehet.

Ez a te üzeneted ma este, mert abban a dologban, amitől félsz, te még nem vagy senki, és éppen ez a szabadságod: aki még nem senki, abból bárki lehet.

Azt mondod erre, hogy előbb rendbe kell tenned magad, én pedig azt mondom neked szeretettel, hogy minden fontos dolog, ami valaha történt veled, pontosan egy ilyen peremen kezdődött, amikor először mondtad ki valakinek, hogy szereted, és fogalmad sem volt, mit kapsz vissza — mert szeretni csak úgy lehet, ha az ember nem kér rá garanciát, hiszen olyan nincs, és soha nem is volt.

Most pedig nézd meg a kutyát a lába mellett, aki ugat, ugrál és húz, mert ebben a részletben van ennek a lapnak a legmélyebb titka: ugyanaz a belső hang lehet féltés és lehet félelem, és neked kell eldöntened, melyik szólal meg benned, amikor azt súgja, hogy biztosan nem is akarja, hogy várj még egy hetet, hogy majd ő szól előbb — te pedig tudod a választ, csak nem szereted.

És nézd meg végül azt a nevetségesen kicsi batyut, mert ennyi mindene van, aki pedig keveset visz, az gyorsan megy: neked viszont tele a hátad minden korábbi csalódással és minden „soha többé"-vel, tehát nem több felkészülésre van szükséged, hanem kevesebb csomagra.

Ne dobj el mindent, csak tedd meg az első lépést, még ma, mert az az egy elég — küldd el azt az üzenetet, tedd fel azt a kérdést, mondd ki azt a mondatot.

Fordított állásban nem az a baj, hogy meggondolatlan vagy, hanem az, hogy hónapok óta ugyanazon a peremen állsz és készülsz, ami kívülről óvatosságnak látszik, valójában viszont az, hogy megöregszel ott.